1.rész Szakadó esőben még sosem landoltam, és most mégis képtelen voltam figyelni rá. Kiélvezni és némiképp félni tőle. Helyette a főnököm csodás karját és hosszú ujjakban végződő kezét fixíroztam, ami nyugodtan pihent közöttünk. Égetett az a pont, ahol hozzámért. Így ment már hetek óta -mármint az érzés, ha teljesen ártatlan módon hozzámért-, de ha egész őszinte szeretnék lenni, akkor már hónapok óta. És ő gyakran ért hozzám. Mikor előre engedett egy ajtónál, akkor éppen csak megérintette a hátam, a két lapockám között. Amikor a székem mögé állt az irodában, hogy mutasson valamit a jelentésekben, akkor finoman végigsimított a vállamon. És ebben a játékban mindketten benne voltunk, pedig házi nyúlra nem lövünk...de végülis ilyen komoly dolgokról nem is volt szó közöttünk. Fizikálisan. Csak lopott érintésekről, összenézésekről. Az más kérdés, hogy fejben már ezerszer szexeltünk ...bár az ő nevében nem nyilatkozhatok. Aki éppen ránk pillantott, az két teljesen átlagosan viselkedő embert látott most is, az összeérő kezek nem feltünőek. Az összeérő boka sem. Lászólag nem figyeltünk egymásra: ő a mellette ülő másik kollegámmal beszélgetett, én pedig zenét hallgattam, bámultam ki az ablakon, vagy épp azt ellenőriztem, hogy felgyulladt-e már a sötétkék blézerem bal ujja. De tökéletesen tudatában voltunk a másik jelenlétének. Azt, hogy olykor összeszorítottam a combomat a csinos ceruzaszoknya alatt, mert végigsöpört a vágy rajtam, ahogy finoman megmozdította a kezét, azt senki sem vette észre. Ahogy azt sem, hogy amikor a hosszú vilagosbarna hajamba beletúrtam, átrendeztem a másik vállamra, akkor ő mindig nagy levegőt vett. Vagy a parfümöm illatát akarta mégjobban érezni, vagy ő szeretett volna a loknikkal játszani. Ahogyan azt tette a céges Karácsonyi vacsora utáni afteron is. Arra nem vagyok büszke. Túlléptük a saját kis világunk határait, az már nem játék volt, ami felpezsdíti a szürke hétköznapokat. Az felelőtlenség volt és bárki láthatott volna minket, de szerencsére addigra a józanok elunták magukat és hazamentek, az illumináltabbak meg már a saját élvezetüket hajszolták. Így senki sem láthatta, ahogy egy félreeső boxban végre a combomra tette a kezét, ahogy én válaszként a gyönyörű fekete hajába túrtam. Azóta is kísért az érzés, ahogy az ujjaim között végigszaladnak a hajszálak. Ekkor hajolt ő is még közelebb hozzám, lélegezte be a hajamra fújt parfüm és a fül mögötti finom bőr édes illatát. Ekkor súgta a fülembe, hogy "akarlak", majd rögtön utána, hogy nem normális és ne is figyeljek rá. Vívódtunk, cikázott a pillantásunk, egyre nehezedett a levegő közöttünk. Az ajkait végighúzta az enyémeken. Nem csókolt meg. Azt hittem, hogy ebbe mind a ketten belepusztulunk. Nem tudom melyikünk vetett véget ennek a tébolynak, de sikerült még időben megálljt parancsolni és nem elkövetni azt, amit mindketten megbántunk volna. Én imádom a munkám, ő is...és jók vagyunk együtt, mármint szakmailag. Tényleg kiegészítjük egymást és ezt nem lehet feladni ezért. Nem lehet feladni egy szeretői kapcsolatért. De aztán minden egyes hétköznap látom őt, és egyre hevesebben reagál rá a testem. Most pedig itt ül mellett. Épp landolunk és megesküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogom átlépni a határokat. És hittem is benne. De ez mégiscsak egy átkozott konferencia lesz, ahol a kelleténél szabadabbnak érzik mindig magukat az emberek. A szabadság jó, de veszélyes is. Folytatás következik...