Siófok után ilyenkor már általában senki nem marad a vonaton. A kerékpárszállító kocsiba pedig még a kalauz sem nagyon jön be. Legfeljebb betekint az ajtón, hogy van-e új felszálló. Lekapcsoltam a világítást és visszaültem mellé. Megint a lábát kezdtem simogatni. - Kár, hogy harisnyában vagy. - mondtam - mert úgy megszopogatnám a lábujjaidat. Elmosolyodott. - Nem tiszták azok! Egész nap cipőben voltam. - De én mégis az arcomhoz vontam az egyik lábfejét és az ujjak közé szimatoltam. Valóban lehetett érezni a napi rutin odőrjét, de ez engem csak méginkább felszított és harisnyástól nyomtam az arcomhoz a talpát. - Nagyon szeretném! - mondtam. - Majd! - mondta. - Majd máskor. Boldog voltam: Lesz máskor! És már láttam is, amint régi etruszk települések felé kanyargunk a hegyi ösvényeken, vagy amint a fügebokor mellett kávézunk Szentendrén, a teraszomon. Gyógyszerész volt és hegedült és a Mazuri tavaknál csöndben ringatóztunk a függőágyainkban, meghitten kortyoltuk a teát a Harz hegység egyik kilátójában bivakolva és volt, hogy az előadás helyett őt bámultam megigézve a színházban, és bizony annyira kívántam, hogy amikor átjött hozzám nem engedtem lezuhanyozni sem. Amint fehérneműre vetkőzött berántottam az ágyba és azonnal édes prédámmá tettem. De ez még odébb volt. Fonyódig összeölelkezve beszélgettünk a sötét Balatont nézve és megbeszéltük, hogy mielőtt visszaindulunk korcsolyázunk a jegén. És aztán finom csókokat kaptam és igyekeztem nem viszonozni, hanem csak élvezni finom, párás érintéseket. A hasát simogattam és éreztem, hogy a sok ölelkezéstől elmozdult a melltartó pántja és a mell egy kicsit kibuggyant alóla. Közepes, kerek mellei voltak megtermett, egészséges, erős mellbimbókkal (és nagy sötétvörös bimbóudvvarral, mint azt később megtudtam), de egyelőre nem szándékoztam még megcsöcsörészni, mert újra csókolózni kezdtünk, de ekkor már ő támadott. Benyúlkált a pulóverem alá, megtapogatta a mellkasomat, az izmokat végig a hátamon és az oldalamon. Én is benyúltam a garbó alá és végigsimogattam a vékony, izmos hátát, megmarkoltam a csípő fölé odanőtt kis hájacskát és a melltartón keresztül a melleit. Egyszer csak levette a garbót és a trikót, ami alatta volt és kezdte lefejteni a ruhámat. Apró mintás szövet melltartó volt rajta, lehúztam a kosarat az egyik melléről, hogy finoman megízleljem a mellét. Ő nem kért a finomkodásból. Odahúzta a fejemet a meztelen emlőjéhez és valósággal betolta a számba a mellbimbóját. Én nyaltam, szoptam, csócsáltam a mellét, a másikat pedig gyúrtam és markoltam és simogattam és markolásztam a hátát és a hasát, ami nem volt kövér, de a köldöke körül volt egy kis puhaság. És akkor ő jött és végigcsókolta a mellkasomat, a vállamat és a mellbimbómat szopta és nyalta, miközben jobb kezével a nadrágomon található domborulatot markolta. - Imádom, hogy ilyen izmos vagy! Sosem volt ilyen izmos pasim. Te emberhegy! - mondta izgatottan inkább a saját izgalmát növelve, semmint nekem címezve. Ekkor már a hátán feküdt a szürke műbőr ülésen, én a padlón térdeltem előtte és a mellétől a hasáig csókolgattam, majd a nyakát harapdáltam finoman, miközben a tenyerem egy pillanatig sem pihenve száguldozta be testének minden porcikáját. Hol a punciját masszíroztam a nadrágon keresztül, hol újból és újból csókolóztunk, hol vadul, hol gyengéden, hol egészen ölelkezően. Az ölemben ült, én a nyakát csókoltam hátulról és mindkét mellét a markomban tartottam, amikor megérkeztünk Balatonszentgyörgyre. Innét tíz perc Keszthely. Felöltöztünk, minden zavar nélkül a legnagyobb természetességgel. - Mit olvasol? - kérdeztem, amikor mindketten rendbe szedtük magunkat. - Dovlatov - mondta. Orosz alkoholista szerző a kommunizmus végnapjaiból. Afféle tragikus Bulgakov. 1990-ben halt meg. - Szereted az orosz irodalmat? Ismered a Lencse és vörös kaviárt? - Nem. - Orosz erotikus novella és versgyűjtemény. Veled szívesen végigjátszanám! - Nevetett. Majd meglátjuk mondta. - Sose mondd, hogy majd meglátjuk! Szeretnék veled találkozni, sokszor, sokat, sokáig. - Majd meglátjuk mondta ismét. Keszthely. Megérkezett az utolsó vonat. A városka állomása kihalt és sötét. Senki sem szállt re rajtunk kívül a vonatról és senki sem várt ránk. Dórira sem. - És most? - kérdeztem a kerékpáromnak támaszkodva. - Felhívom anyámékat - mondta, de tudtam, hogy felesleges. A szülei összevesztek, az apja részegen hortyogott a tévé előtt, az anyja sütiket falt a konyhában és eszükbe sem jutott, hogy az utolsó vonattal megérkezett az egyetlen lányuk. Telefonáltam Lalának, hogy baj van, nem tudok kimenni biciklivel és ugorjon már ki az állomásra a platós Mitsubishivel. - Szeretnélek meghívni hozzánk. - mondtam és megöleltem, Ő megszorított és amikor megsimogattam a fejét éreztem, hogy könnyes az arca. Lala húsz perc múlva megérkezett, a bicajt feldobtuk a platóra, bepréselődtünk a fülkébe és hazamentünk. Anyám kedves volt, látta, hogy jobb, ha nem nagyon kérdez. - Kértek egy kis vacsorát? - kérdezte és hideg sült húst és savanyút tett az asztalra. A cserépkályha már ontotta a meleget a kisszobában. Nem volt kedvünk sem erotikus zuhanyozáshoz, sem semmihez. Külön zuhanyoztunk, de utána összebújva aludtunk a tolldunyha alatt, mint két árva gyermek, akiknek semmijük nincs a világon egymáson kívül. És ez nagyjából igaz is volt. (vége)