- Megyek megmosakszom...szerintem te se maradj így sokáig, oylan lesz az ágy... Na, ez már megint a régi R. Eltűnt az állat...Mosolygok, vicces, hogy mennyire meg tud változni valaki két pillanat alatt. De nem bánom, hiszen pont ettől érdekes. Különben is igazad van, nem lenne jó összekenni semmit...utánad megyek a fürdőbe, kicsit fura, ahogy egymás mellett állunk a zuhanyzóban és mindketten a másik nedveit próbáljuk lemosni magunkról. Pedig fél órája még az volt minden vágyunk, hogy testileg-lelkileg összemosódjunk... - Most egy kicsit pihizünk, jó? - Hát az kell is most, jól kicsavartál...- Igen? Hm, egészségedre.... - Gyere feküdj ide mellém... Folyamatosan simogatlak, mintha attól félnék, hogy ha nem érek hozzád, eltűnsz mellőlem, mert nem is vagy valóság. Az arcodat puszilgatom, magamba szívom az illatodat. Nagyon jólesik a közeledben lenni. Közben te már teljesen máshol jársz, kiöntöd a lelked, munkahelyi problémákról regélsz. - Nem tudsz kikapcsolni, igaz? Beszéljünk másról... - Mesélj te, mit szoktál csinálni esténként, mikor a férjed dolgozik? - Mostanában olvasok, elkezdtem az Azt. 1100 oldal, kihívást jelent...régebben sok sorozatot néztem, de most nincs semmi ami tetszene és ne sajnálnám rá az időm. - Én imádom a sorozatokat, főleg a bűnügyi drámákat és a thrillereket. Izgalmat hoznak az életembe, van mit várni estéről estére. - Én is ilyen izgalmat hozok az életedbe? - Hát igen. Élvezem a vadászatot, veled nem könnyű találkozni, te is foglalt vagy mint én, teljesen mások vagyunk, a való életben talán sosem állunk szóba egymással. Kihívást jelentesz. - Tudod mit? Én is szeretek vadászni. Ez férfias tulajdonság, de bennem is él ez az ösztön. Viszont én szeretek préda is lenni. Szeretem ha egy férfi vágyik rám, arra hogy az övé legyek, de csak késleltetve adhatom meg neki amit akar. Imádom érezni ahogy szenved miattam. -Te kis szadista... - Veled már másként érzek. Most már az jelent kihívást, hogy megtartsam a határokat, betartsam a viszony szabályait. Ez a legnehezebb dolog a világon. Kordában tartani az érzelmeket és nem szenvedni, kalitkába zárt kisállatként tűrni. Aztán mikor egy kéz benyúl a ketrecbe hogy megsimogasson, netán bejön hozzám és bezárkózik velem a kalitkába, akkor vagyok csak igazán boldog...akkor megszűnik a külvilág. Viszont amint ismét egyedül maradok a ketrecemben, ürességérzés lesz úrrá rajtam, amit nagyon nehéz kontrollálni és nem iszonyú kínként megélni. - Ezzel nagyon vigyázni kell, annak idején apám majdnem elhagyta a családját egy ilyen lila ködös viszony miatt. Iszonyú botrány volt belőle. 17 éves voltam akkor. Anyám mellé álltam persze...de közben nekem is két barátnőm volt egyszerre... -Képmutató kiscsávó voltál. - Ezt várták el tőlem. Muszály voltam anyámat megvédeni. Telefoncsengés szakítja meg a mélyenszántó kis gondolatmenetedet...nem veszed fel... - Gyere ide...szeress még egy kicsit... - Ne csináld ezt, a melóból hívtak, mennem kell vissza...- Csak még egy kicsit hadd érezzelek... Nem kell sok rábeszélés, ismét belelendülünk. Rádülök, finom mozgásba kezdek. Élvezed nagyon, látom az arcodon. Jellegzetes arckifejezésed van ilyenkor. Hirtelen megfordítasz, szemtől-szembe kerülünk, egyik lábam a nyakadba teszed és lassan mozogsz bennem...Mikor rámhajolsz és megérzem a forró lélegzeted, ismét elborul az agyam...egész testem megfeszül, lehunyom a szemem és úgy várom a kéjt...megmarkolod a mellem, kicsit fáj, de annál jobb érzés...bizsergek, a fülemben dobol a vér. Semmit nem hallok, csak a szuszogásunkat...bárcsak örökké tartana...ahogy ki-be jársz bennem, érzem azokat a kis áramütéseket a testemben...aztán ismét elmész bennem, hosszút, hangosat, mélyet sóhajtasz...Kinyitom a szemem, engem nézel, izzadtan, ziláltan vigyorogsz rám, mint játékban kimelegedett kisfiú...nem tudok nem nevetni... - Mi az? - Olyan édes vagy...jó veled... - Na hát akkor szia bébi, még látjuk egymást...felkelsz és ismét kimész a fürdőbe... - Ennyi telik tőled ezek után? - Nem érted a viccet... - De értem, csak szerintem nem jókor sütötted el az ócska poénodat, bocsi... Felöltözünk, én hamarabb készen vagyok mint te, úgyhogy még kicsit nézlek. Közel állok hozzád, hogy érezzem az illatodat. Zavartan nézel rám, miközben az órádat próbálod becsatolni. Most visszatérünk a valóságba, te ismét átváltozol tiszteltreméltó családapává, én is visszavedlek kétgyerekes anyukává... A sötét folyosón végigsétálva megállítasz, hogy még egy csókot adj. Érzem, te sem szeretnéd még, hogy vége legyen...de most csak ennyi jutott. Három hete az első hosszabb találkánk, úgyhogy ennek is örülni kell. Mert fő a racionalitás, ugyebár. Az utcára kiérve megállunk egymástól két méterre, mintha csak jó ismerősök lennénk. Süt a nap, az emberek zavartalanul jönnek-mennek mellettünk. Itt már nem érhesz hozzám. - Akkor szia...este írok! - Szia.... Hazafelé ismét erőt vesz rajtam az üresség...semmi másra nem vágyok, mint hogy otthon legyek és sajnáljam magam. Pedig szép idő van, dolgom is lenne a városban, de nincs hozzá erőm. Itthon minden nyugodt, biztonságos. Mire hazaérek, elmúlik a szomorúság. Szép emlékek cikáznak az agyamban. Örülök, hogy ismerhetlek, hogy megélhetjük együtt ezt a csodát.