Szinte már szokás lett jól megcsapkodni magunkat..reggel, délben, este. Hiányérzet lenne, ha ezt a lépést kihagynánk a napunkból. Manapság egyre divatosabb lett és nem korlátozódik a nőkre. Kicsi, nagy, több,kevesebb, csúnyább, sőt már a túúúúl szép is szerepel a választható ostorok közt. Ezekre a válasz, amit szeretne hallani az illető, hogy nem, nincs így... de mi van akkor, ha így van? :) bár általában közel sincs így, csak ragaszkodik ehhez a dilijéhez. Önbizalom kérdése lenne, reális önkép látásé? Nem hiszem. Egyszerűen megszokás. Régebben a magaménak tudhattam. Kicsit sem voltam ettől boldogabb, de azért nagyon szorgalmasan gyakoroltam. Aztán átkerültem egy másik oldalra és naponta szembesültem a hangos önostorozásokkal. Hallgattam és néztem..néztem, hogy hátha meglátom, épp miről is beszél..meglássam, amit ő lát. Megrázó volt, hogy mennyi ember kínozza ezzel a saját lelkét. Én humorral elintéztem, bár egy idő után idegesítő volt. Megoldásként nem egy másik személytől való visszajelzéseket tartom jónak. Akkor mindig függő lesz a külsős emberek véleményétől. Természetesen imádom a bókokat, de az önként mondott (főleg nő a nőnek) az igazi és nem a kikényszerített. Önmaga a kulcs. Ahogy rászokott, úgy le is tud. Valaminek át kell kattannia a fejben, hogy ne legyen valaki ennek a szokásnak a rabja. Elmondhatom, nem fog hiányozni...senkinek sem. Sem önmagának, az ezzel terhelt környezetnek meg pláne nem. :) Amióta láttam a filmet, ami egy lánykáról szól, aki picike korában megégett és közel sem lett átlagos külsejű, de mégis képes volt úgy belenézni a tükörbe, hogy igen, rendben vagyok, azóta teljesen leszoktam. A film azon percétől már nem sajnálatot éreztem, hanem csodálatot, hogy ő tudja. Ha ő képes így nézni, akkor én sürgősen fogjam be a számat és kb süllyedjek el, hogy eddig mit össze nem nyávogtam a semmi miatt. Én elfogadtam, hogy az átlag, vállalható kategóriába tartozom. Vannak ezerszer szebb nők tőlem, de valakiktől jobban nézek ki. Csinosítgatom magam, mert így érzem jól magam. Sokkal könnyebb úgy létezni, hogy nem érzek kényszert az örökös nyávogásra, hogy jaj ott van 2 centi több, míg máshol lehetne kerekebb... pont nem érdekel. Mellesleg nem voltam elégedett. Viszont mára már szeretem őket, örülök, hogy vannak. Nézhetem úgy is, hogy nekem legalább van...akinek levették már nincs és baromira örülne, ha bármilyen lenne neki. Így befogom a számat és mosolygok. Mint nő elmondhatom, hogy tényleg nagyon intenzív önostorozás jellemző a férfiakra is, tapasztalom. Sajnálom, nem tudok ezzel mit kezdeni. Sokkal kevessebb energiádba kerül megszeretni magad, mint utálni. Ha pedig valami tényleg nem tetszik, akkor menj és tedd jobbá..de csendben. :)