Érintésen túl – 10. rész: Csak ketten Róz. ezúttal másképp lépett be. Határozottan, mégis lágy mosollyal. Karján egy kisebb táska lógott, és amikor János kérdőn nézett rá, csak ennyit mondott: – Csomagoltam. Két napra. Eljönnél velem? Csak mi ketten. Egy panzióba, erdőszélre. Nincs ott más, csak csend… és az ágy. János meglepődött, de nem tiltakozott. Egy pillanatnyi csend után bólintott. – Ha te hívsz… megyek. A hétvége másnapján, egy napsütéses délelőttön, már a kandalló előtt feküdt Róz., csupasz testtel a puha takarón. János olajat csorgatott a hátára, s a tenyerével lassan szétoszlatta. A vállaknál kezdte, majd lejjebb haladt, a lapockák, a gerinc vonala mentén. Róz. teste készségesen nyílt meg alatta. A csípőnél megállt, elidőzött, majd ujjai a fenék közé csúsztak, lassan, érzékien. Róz. már nedves volt, nem kellett sok. János két ujját óvatosan vezette be, miközben másik keze a csiklót masszírozta, körkörösen, váltakozó ritmusban. A nő zihálása egyre mélyebb lett, teste megfeszült, aztán remegni kezdett. Róz. halkan suttogott: – Ne állj meg… kérlek… János tovább játszott vele, míg a nő végül ívbe feszült, és egész testében elrázkódott az orgazmustól. Hangosan, fékezhetetlenül. Mikor elcsendesedett, csak annyit mondott: – Itt… veled… végre nincs semmi hiány. Érintésen túl – 11. rész: A múlt árnyéka Az időt nem mérte már senki, a hétvége mintha örökké tartott volna. A panzió csendjében csak a szél susogott a fák között, de Róz mintha el akarta volna hessegetni a külvilágot. Valami változott benne, és nem csak a vágy, hanem a kérdések is. Egy reggel, miután János finoman felébresztette, Róz halkan megszólalt: – Azt mondtad, hogy itt vagy. De mi van, ha valamikor… vége? Mi történik, ha nem tudsz már velem lenni? János szemében megcsillant a megértés. Megállt, majd átölelte, Róz nyugtatóan fektette magát a mellkasára. – Soha nem ígértem örökkét. De amit adok, az mindig igaz. Nincs olyan, hogy vége, ha te nem akarod. Ha valaha el kell mennem, akkor is itt marad valami. A kapcsolatunk nem csupán a testeken keresztül létezik. Amit te és én megélünk, az a lelkek találkozása. Róz arca mégis szomorúnak tűnt. – Mi van, ha mások is keresnek téged? Nem félsz attól, hogy másokhoz is eljutsz? János csendesen nevetett. – Mindenkinek megvan a maga útja. Ha máshoz is eljutok, az nem azt jelenti, hogy téged elfelejtelek. Mi most mások vagyunk, egyediek. Nincs helye a félelemnek, csak az élvezeteknek. De Róz szemében egy halvány árnyék maradt. Valami, amit még nem tudott teljesen elengedni. János kezébe vette a nő kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Miért van benned ez a kérdés? Miért gondolod, hogy bárminemű vége lenne? Róz csendesen mosolygott. – Mert a múltam mindig ott van. Még ha próbálok elfelejteni, mindig ott lesz. Az ősi félelem, hogy egyszer valaki másnak adom magam, és eltűnök a feledésben. János megértette. A nőnek nemcsak a jelenben kellett helytállnia, hanem a múltja fájdalmát is feloldania. – Mi a legfontosabb? – kérdezte Róz, még mindig az ölelésében. – Hogy én vagyok most itt, veled? – Az a legfontosabb, hogy mindig itt legyél, bármi is történt előtte. És most... itt vagy. Az a lényeg. Érintésen túl – 12. rész: Szembenézés a múlt árnyékaival Róz a következő napokban egyre inkább elmélyült a gondolataiban. A panzió nyugodt környezete, a csend és a szeretetteljes törődés, amit Jánostól kapott, mind a belső világának új rétegeit hozta felszínre. De valami nem hagyta nyugodni. A múltja, amit igyekezett eltemetni, most ott volt, minden gondolatával. Egy este, amikor János mellett feküdt, Róz váratlanul megszólalt: – János, tudod… mindig is féltem attól, hogy amit itt megélek, az valahol el fog tűnni. Hogy ez csak egy pillanat, és egyszer elmegyek, és nem marad semmi. De most már értem, hogy valójában nem a vége miatt félek. Hanem attól, hogy én nem fogom tudni elengedni. János figyelmesen hallgatta, miközben a kezét gyengéden végigfuttatta Róz karján. – Hogy érzed most magad? – kérdezte, és tekintete mélyebb volt, mint eddig bármikor. Róz szemében félelem és vágy vegyült. – Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha én vagyok az, aki nem tudok tovább lépni? Mi van, ha azt mondom, hogy maradni akarok, de közben elveszítem magam? János csendben ült, és elgondolkodott. A szavai most másként hangzottak, mint korábban. – A legfontosabb, hogy most itt vagy. És hogy mi történik, miután elmegyünk innen, az nem változtat azon, amit most megélsz. A szeretet és a vágy nem időhöz kötött. Amit megosztunk, az örökkévaló. De nem mindenkinek ugyanaz az útja. Néhányan nem tudják, hogyan kell szeretni, mások pedig félnek tőle. De te már megtanultad. És én itt vagyok, hogy segítsek neked még többet felfedezni belőle. Róz hosszú csend után sóhajtott, és végre teljesen megnyugodott. A szorongás, ami eddig ott lappangott, most egy pillanatra eltűnt. – Köszönöm, hogy velem vagy. Hogy megmutattad, hogyan lehet még egyszer megtapasztalni a szabadságot. János mosolygott, és közelebb hajolt hozzá. – Miért ne? Mert az igazi szabadság mindig a belső elengedésből fakad. A következő pillanatokban már nem volt semmi más, csak a két test, a köztük lévő bizalom, és a csend, ami mindent kitöltött. Érintésen túl – 13. rész: A múlt és a jövő harmóniája János hallgatta Róz szavait, és mélyen belenézett a szemébe, látva a szomorúságot és az ellentmondást, ami még mindig ott élt benne. Tudta, hogy most nemcsak a vágyakról van szó, hanem egy élet legfontosabb kérdéseiről. – Róz – kezdte halkan, majd lassan, de biztosan folytatta –, a múltat nem lehet csak eldobni. Az nem olyan dolog, amit könnyedén hátrahagyhatsz, mert része vagy annak, aki most vagy. A férjed, a gyermeked... azok a kötelékek, amik életed alapját adják. De ha azt hiszed, hogy a családért fel kell adnod a saját vágyaidat, a saját örömeidet, akkor tévedsz. Róz szemében egy pillanatra értetlenség csillant. János folytatta: – A férjed és a gyermekeid mellett a legfontosabb, hogy tisztában legyél azzal, hogy a te boldogságod is fontos. Ha az élvezet és az intimitás nincs jelen, akkor a kapcsolat is kezdhet elhalványulni. Nem kell, hogy feladd őket, de megtalálhatod azt az egyensúlyt, ami mindkét világot fenntartja. Az, amit te és én itt megéltünk, nem kell, hogy véget érjen, hanem építheted be a házasságodba. Róz arcán apró, hitetlenkedő mosoly jelent meg. – Hogyan? Hogyan építsem be a férjemmel megélt élményeket, amikor ennyire más világokban élünk? János finoman megérintette a vállát. – Emlékezz, hogy nemcsak a testi kapcsolat számít, hanem az is, ahogy közelítesz egymáshoz. A férjed szeret téged, de lehet, hogy ő is keres valamit, amit eddig nem találhatott meg. Az intimitás nem csak a fizikai érintkezésről szól, hanem a közelségről, a beszélgetésekről, a felfedezésről. Ha képes vagy a saját igényeidet és vágyaidat megélni, és megosztani őket vele, segíthetsz neki is ugyanazt. Róz hallgatta, és a férfi szavai kezdtek megérinteni valamit a lelkében. – Mit javasolsz? Hogyan kezdjek neki? János szemeiben melegség és bölcsesség tükröződött. – Első lépésként ne félj beszélni a férjeddel arról, hogy mi hiányzik neked, mi az, amit szeretnél többet. Ne gondolj arra, hogy ez a kapcsolat véget érhet, csak mert az intimitás megváltozik. Az igazi erő az egyensúlyban van. Amit velem megéltél, azt ne tekintsd eldobható élménynek, hanem azt az eszközt, amivel gazdagíthatod a kapcsolatotokat. Ha ezt a kölcsönös tisztelettel és szeretettel teszed, az újraéleszti azt, ami már elhalványult. Róz szemébe könnyek gyűltek, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől. – Köszönöm, János. Tényleg nem tudom, hogy mit tennék nélküled. János egy utolsó gondolatot adott át neki. – Ne hagyd, hogy bármi elválasszon tőle, ami fontos neked. A család nem egy álom, amit el kell dobni, hanem egy alap, amin építhetjük a saját boldogságunkat. Az élvezet mindkettőtöknek kijár, és nem kell más, csak őszinte beszélgetés és a vágyak megértése. Róz csendben bólintott, és a férfi ölelésében érezte, hogy egy új utat találhat a saját életében. Érintésen túl – 14. rész: Új szavak, régi ölelés Róz hazatért. A hétvége varázsa még ott lüktetett benne, de a családi otthon csendje másfajta biztonságot adott. Megölelte férjét, hosszabban, mint szokta. Érezte a teste melegségét, az ismerős illatot – és valami újat is. Nem a testében, hanem magában. Megváltozott. Este, mikor kettesben maradtak, Róz kis bátorságot gyűjtve szólt: – Szeretnék veled beszélgetni… rólunk. Meg arról, mi hiányzik. Vagy talán mi lehetne több. A férje meglepetten, de nyitottan nézett rá. Róz nem támadott, nem vádolt. Csak őszintén beszélt. A vágyakról, a test közelségéről, a simogatások hiányáról. Arról, mennyire fontos lenne újra felfedezni egymást. – Néha úgy érzem, csak szülők vagyunk, társak a mindennapokban… de nem szeretők. Csend lett. A férje megszorította a kezét. – Sajnálom, ha ezt érezted. Azt hittem, így is elég vagyok. Hogy már nem is kell több. Róz rámosolygott, és finoman megérintette az arcát. – Nem hibáztatok. Én se mondtam el eddig. De most másként szeretném. Nem mástól várom, amit te is adhatsz meg. Csak együtt kell újra tanulnunk. Aznap este lassan egymásba simultak. Nem volt tökéletes, nem volt olyan, mint Jánossal – de Róz nem is ezt kereste. Hanem a közeledést. A saját férjében újra felfedezni valamit, ami eddig is ott volt, csak por lepte. Másnap Róz levelet írt Jánosnak: „Kedves János, Köszönöm. Nem csak az érintést, nem csak a gyönyört, amit adtál – hanem azt a bölcsességet, amit a szívembe ültettél. Tegnap újra megérintett a férjem. Másként, óvatosan, de figyelmesen. Úgy érzem, ez az út tényleg működhet. És te? Te itt vagy velem – másként. De ott vagy, ahol kell. Kísérőként. Tanítóként. Titkos vágyként. És ha újra találkozunk… az a mi világunk marad. Egy külön kis tér, ahol én is más lehetek. Szeretettel: Róz”