Érintésen túl – 15. rész: Két világ közt János elmosolyodva olvasta Róz levelét. Szinte érezte a nő hangját a sorok között, mintha ott ülne előtte. A bizalom, a hála és az a finom feszültség, ami minden sorból áradt, megerősítette benne: jó úton járnak. Ő nem elvenni akar, hanem adni – egy másik dimenzióban, ahol az érintés többet jelent szimpla vágyaknál. Válasza őszinte volt, megértő és biztató: „Kedves Róz, A leveled mélyen megérintett. Tudtam, hogy erős vagy, de most azt is látom, hogy bölcs is. Amit tettél, bátor lépés volt – őszinte, szeretetteljes. Nem sok nő mer ennyire nyíltan beszélni arról, mi hiányzik a kapcsolatból. És ha most újra elindultatok, ha a férjed keze újra rád talált, akkor ott valami új született. Ez nem vesz el abból, ami közöttünk történt – sőt, értelmet ad neki. Ha úgy érzed, hogy egy újabb érintés segíthet, hogy feltöltsön, inspiráljon vagy egyszerűen csak emlékeztessen arra, mennyire csodálatos nő vagy… akkor én itt vagyok. Nem kívül a világodon, hanem csendes szegletében, ahol biztonságban lehetsz. Az öröm nem bűn. Az élvezet nem árulás. És az, amit mi ketten megélünk, csak erősítheti azt, amit otthon adsz. Szeretettel, János” A válasz után néhány nap csend következett, majd Róz rövid üzenetet küldött: „Szeretnék újra jönni. Nem azért, mert hiányzik valami… hanem mert most már tudom, hogy mit adhat.” János mosolyogva válaszolt: „Várlak. Ugyanúgy, ugyanott. De te most már más leszel. És én is másként fogok hozzád érni.” A találkozás már nem titkos menekülés volt, hanem tudatos döntés. Egy nő, aki egyszerre anya, feleség és szerető – most végre mindezt harmóniában élhette meg. Érintésen túl – 16. rész: Az ismerős újrakezdés Róz csendben lépett be János lakásába. Ismerős illat, halk zene, puha fények fogadták – és János mosolya. Ezúttal nem volt benne bizonytalanság. A tekintetük találkozott, és már nem volt kérdés: tudták, miért vannak itt. János nem szólt, csak finoman átölelte Rózt. A nő teste azonnal ellazult, belesimult az erős, mégis gyengéd karokba. Ez most nem a felfedezés, hanem az elmélyülés ideje volt. A masszázs kezdetén János lassabban, mélyebben simított. Minden mozdulata tudatos volt – nem sietség, nem vágykergetés, hanem a jelen teljes megélése. A lágy olaj csillogott Róz bőrén, és minden érintés egy-egy biztató szó nélkül kimondott üzenet volt: „Itt vagyok. Látlak. Érzek.” Amikor a combjai közé ért, Róz már reszketett. Nem félelemtől, nem bizonytalanságtól – hanem attól a feszültségtől, amit napok óta hordozott magában. János ujjai érzékenyen, ritmusosan nyúltak hozzá, lassan építve az öröm ívét. A nő nem tartotta vissza hangját: felszisszent, majd halk sóhajokban engedte ki magából a gyönyört. A csúcspont nem robbanás volt, inkább mély hullám – meleg, lassú, belülről emésztő, mégis felszabadító. Róz remegett, keze János karját szorította, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördült le – nem a bánat, hanem az elfogadás könnye. A masszázs után csendben feküdt János mellkasán. – Most már tudom, hogy ez nem bűn – suttogta. – Hanem ajándék. János megsimogatta a haját. – Az öröm nem választ el a családodtól. Csak segít, hogy teljesebben adj ott is. És ha bármikor kell… én itt vagyok neked. Róz szívverése lassan visszatért a nyugalmas ütemhez, és tudta: megtalálta az egyensúlyt. A kettős élet nem hazugság – hanem két világ, amit ő maga kapcsol össze. Érintésen túl – 17. rész: Kettőből három? Róz aznap este hazafelé úton csak bámulta a tájat az ablakon túl. Testében még ott lüktetett János kezeinek emléke, lelkében viszont már más gondolatok kezdtek megfogalmazódni. Nem félelem volt, inkább egy újfajta kíváncsiság. Hol a határ? Meddig mehet el egy nő, aki feleség, anya, szerető – és most már önmaga is? Otthon minden rendben zajlott. A férje figyelmesebb lett, Róz közeledésére szelíden, de határozottan válaszolt. Az intimitás kettejük közt is új színt kapott. És mégis… ott volt benne valami plusz, amit csak János tudott megadni. Egyik este, egy pohár bor után Róz levelet írt. „Kedves János, Valami furcsát érzek… néha megfordul a fejemben, hogy vajon vagyok-e egyedül. Vagy más is jön hozzád, úgy, mint én? Nem azért kérdezem, mert féltékeny vagyok. Hanem mert érdekel, mi is ez köztünk. Különlegesnek érzem magam melletted… de vajon csak én érzem ezt így? Nem haraggal kérdezem. Csak őszintén.”** János másnap válaszolt: „Drága Róz, A kérdésed természetes, és tisztelem, hogy kimondtad. Igen, voltak és vannak más nők is, akik a masszázsaimra jönnek. De nem te vagy egy közülük – te más vagy. Veled túlmentünk a testen. Lelki kapocs alakult ki, és ez nem mindennapos. Amit adtál nekem, az nem csak a tested volt – hanem a bizalmad. A gondolataid, az érzelmeid, az életed darabjai. Nem várok tőled kizárólagosságot, és nem ígérek kizárólagosságot – de különlegességet igen. Mert te már nem vendég vagy, hanem egy történet, amit együtt írunk. És ha bármikor úgy érzed, hogy ez az út neked véget ért, én akkor is hálás leszek minden pillanatért.”** Róz hosszan olvasta a sorokat. Könnyed mosoly jelent meg az arcán. Nem volt féltékeny. Inkább büszke. Mert tudta: ő nem birtokol – hanem kapcsolódik. És ez több, mint bármilyen ígéret. Érintésen túl – 18. rész: A rezdülés Róz újra Jánosnál volt. Már rutinná vált a mozdulat, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, lerakta a kabátját, és mezítláb sétált be a meghitt térbe. A masszázs előtti csöndes teaivás, a halk beszélgetés – mind a közelség része lett. De ma valami más volt. János keze kissé feszültebben mozdult, tekintete mintha máshová révedt volna egy-egy pillanatra. Róz észrevette – és nem tudta nem észrevenni. A teste vágyott az érintésre, de a lelke kérdezett. A masszázs alatt, amikor János ujjai már combja belső ívét simították, Róz halkan megszólalt: – Járt nálad valaki mostanában… aki megérintett téged? János keze megállt egy pillanatra, majd tovább siklott, de szava csendes volt, mint a simogatás: – Igen, volt valaki. Egy régi vendég, aki visszatért. Törékeny, érzékeny nő. Sok fájdalmat hozott magával… és sok hálát is. Róz sóhajtott. Nem haragból. Nem birtoklásból. Hanem mert megérezte: János, akit ő különlegesnek tartott, másnak is ad. Nem kevesebbet – másmilyet. János lassan lehajolt, a füléhez hajolt, és suttogott: – De ő nem te vagy. Te bennem mást nyitsz meg. Nem tudom megfogalmazni, csak érzem. És te is érzed… ugye? Róz teste válaszolt. Halkan, remegve, lassan szétáradó gyönyörrel. Nem birtokolt – hanem elfogadott. Nem kérdezett tovább – csak elengedett. A csúcspont most más volt: nem robbanás, hanem mély, ringató lüktetés. Egy belső igen. Arra, hogy nem mindig miénk az, akit szeretünk – de attól még lehet a miénk is. A maga idejében. A maga módján. A masszázs végén János csak annyit mondott: – Ha egyszer azt mondod, hogy elég… én akkor is hálával gondolok rád. Róz csendesen bólintott. – De még nem most. Érintésen túl – 19. rész: A gondolat határa Róz másnap reggel tükörbe nézett. Az arca kisimult volt, a szeme csillogott, a teste még őrizte az előző este emlékét. De valami új gondolat motoszkált benne – halkan, kíváncsian, mint egy kérdés, amit nem biztos, hogy fel mer tenni. „Mi lenne, ha én is adnék…? Ha nemcsak befogadnék, hanem adnám is az érintést, a figyelmet, azt a mély figyelmet, amit Jánostól kaptam?” A gondolat először megrémítette. Aztán felvillanyozta. Vajon képes lenne rá? Lehet egy nő egyszerre feleség, szerető… és gyógyító érintés másoknak? Nem beszélt róla senkinek. Csak gyűjtötte magában a kérdéseket. Aztán, egy héttel később újra Jánosnál volt. A masszázs után, amikor csendben feküdt János mellkasán, szinte csak félhangosan szólalt meg: – Szerinted… lehet, hogy én is képes lennék adni ilyen élményt másnak? Nem csak testileg… úgy, ahogy te. Egészen. János nem lepődött meg. Hosszú pillanatokig hallgatott, aztán ujjával végigsimított Róz karján. – Már most is adsz. A kérdéseiddel, a jelenléteddel, azzal, hogy mersz érezni. De ha arra gondolsz, hogy te is érinteni szeretnél másokat… akkor azt mondom: igen. Benned van. Csak tudnod kell, miért csinálnád. És kiért. Róz szeme lassan megtelt könnyel. Nem a kételytől, hanem attól, hogy valaki először mondta ki neki: képes lehet. Nem csak élvezni – hanem adni is. – Segítenél nekem… megtanulni? János elmosolyodott, és bólintott. – Ha ez az utad, akkor veled tartok rajta. V É G E