Nem, Quasimodo azért nem vagyok. Megvan minden végtagom, és púp sincs a hátamon, még ha a bal lábam leheletnyivel rövidebbre sikerült is, mint a jobb. Ha odafigyelek, alig látszik, kis erőfeszítéssel majdnem úgy tudok járni, ahogy mások, és nem is lenne semmi baj - de sajnos nem tudok mindig odafigyelni. Amióta az eszemet tudom, magányos vagyok. Már az óvodában észrevették, hogy más vagyok, és izgatottan ugráltak körül. Nem, e szenzációs felfedezésüket nem hallgatták el előlem. Mit tehettem volna? Kettőzött figyelemmel ügyeltem, hogy ne lépjek, vagy ha mégis, azzal a sajátos, kicsit ferde csípőmunkával, ami roppant sok erőfeszítésbe került, de legalább elfedte a fogyatékosságot, amit ekkorra már, kisgyerekként is, néven tudtam nevezni. Magányos voltam az iskolában, folyamatosan ügyelve arra, hogy minél kevésbé látszódjon kacska járásom. Viszonylag jól sikerült is - egészen addig, míg hetedik elején új tornatanár nem jött, aki úgy képzelte el a nevelést, hogy ő majd mindenkit mozgásra fog szoktatni. Tudjátok, milyen érzés úgy futni a hatvan métert, hogy közben az osztálytársak a pálya mellett ki-kibukó nevetéssel és alig palástolt kárörömmel figyelik botladozó lépted? A kamasz kegyetlen egy faj, szókimondó és érzéketlen. Igenám, de a kamaszkor mással is jár - a fiatal férfiben felébrednek az érzelmek, elkezdi keresni magának a lányt, a nevetőset, a hosszúhajút, és velem sem volt ez másképp. Csakhogy én, ha van ilyen, az osztály hierarchiájának legalsó grádicsán foglaltam helyet. Nem volt olyan lány, aki megnézett volna magának, nem volt olyan, aki akár egy kedves szót odavetett volna hozzám. Mennyit terveztem, a fantáziámban mi mindent megéltem már! Másnak egy emberöltőre elegendő lett volna. A gimnáziumban ismertem meg Őt. Barnásszőke fürtjei selymesen, kicsit mindig kócosan simogatták vállát, világosbarna szemeiben állandóan nevetés bujkált, orra finom volt, kicsi és szemtelenül hegyes, és az ajkai, ó, az ajkai! Mennyit álmodoztam arról, hogyan szólítom meg... Álmomban persze magabiztos voltam, igazi sármőr, és lábam is pontosan úgy engedelmeskedett az akaratomnak, ahogy a valóságban például soha. Mennyit álmodoztam róla, hogyan hajolok hozzá borostás, vagány arccal, hogyan érintem meg ajkát... Aztán összeszedtem minden bátorságom. Három hétig készültem, gyakoroltam magamat. Elmondtam százszor, ezerszer is, elpróbáltam tükör előtt, leírtam papírra, elterveztem mindent. Csütörtök volt, emlékszem, matekóra után, a padtársam felelt valami geometrikus ábrázolásból, küszködve, és éppenhogy csak kettest tudott kapni. A szünetben ő még a tolltartóját rendezgette, mikor a többiek már mind kicsődültek a folyosóra, s én suta lépteimmel odakacsáztam hozzá, és nekiduráltam magam, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. Nem felejtem el, ahogy felnézett, csodálkozva, érdeklődve de egyszersmind valamiféle néma elutasítással és undorral szemeiben... Aztán egy szó nélkül elfordult, és kisétált a teremből. Harminc év telt el, harminc év az egyetemmel, a munkával, egyre inkább beletemetkezve a banki termékek és számok világába, ahol kudarcok helyett kezelhető problémák vártak, és ezt egyre inkább el is ismerték, lassan, de biztosan araszoltam felfelé a szakma személytelen lajtorjáján. Harminc hosszú esztendő telt el, s pár hónap, amikor egy este a bankból hazafelé a buszon egyszerre egy ismerős arc villant fel. Odatolakodtam, kicsit könyökkel rásegítve, türelmetlenül - és tényleg ő volt az. Ő volt az, de harminc évvel öregebben. Ahogy rajtam, úgy rajta is meghagyták nyomukat az esztendők. Szerinted érdekelt? Ó, dehogyis! Ugyanúgy akartam, egyetlen másodpercig sem kételkedtem, ugyanúgy, mint harminc évvel korábban. Onnantól fogva sokat utaztunk együtt, figyeltem, mikor jár, és mintegy véletlenül én is úgy rendeztem a dolgaimat (már elég magasan a hiearchiában, megtehettem), és elcseverésztünk mindenféle érdektelen semmiségről. És készülni kezdtem, megterveztem, mit fogok mondani, elpróbáltam, újra és újra. Elmondtam százszor, ezerszer is, és egy péntek este, amikor a buszon már majdnem mindenki leszállt, odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam. Rámnézett, kicsit kíváncsian, kicsit vizsgálgatva, de szemeiben nem volt nyoma érzelemnek. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a megállóban, mikor leszállt, az ajtóból visszanézett rám, és annyit mondott: gyere. Apró kis lakásban lakott, poros, öreg bútorokkal, egyetlen szoba és a konyha mellette, kopott kanapéágy, a falon megfakult, régi kép valami koncertről. Szó nélkül vetkőzött, gépiesen, ajkain nem volt mosoly, adni akart, de tűz, az nem volt benne. Mit számított az nekem! Álmaim nője volt, és én önzőn, gyerekes akaratossággal csak arra tudtam gondolni, milyen lesz majd, ha simogatom, ha megérintem annyi év után. Ujjaim kutatva végigsimogatták arcát, kezdődő ráncait, és szemeimben pontosan ugyanolyan utánozhatatlanul gyönyörű volt, mint harminc éve, ugyanazt a sziporkázó varázslatot láttam változatlanul magam előtt, megfáradt tekintetében. Mellei forrók voltak és puhák tenyeremben, igen, oda is húzta fejemet, kezével rászorítva számat. Igen, játszottak ajkaim felmeredő mellbimbójával, megmutatta, hogyan szívjam be őket, épp annyira, hogy még ne fájjon, de már érezze belül a bizsergést. Kétségbeesett elszántsággal akart mindent tőlem, irányított, hogyan nyúljak hozzá, hol érintsem meg, hogyan tapintsam szeméremajkait, hogyan csúsztassam be ujjamat, előbb egyet, aztán kettőt is, hogyan mozgassam belül, felül hol keressem azt a kicsi, barázdált felületet, és én jó tanítvány voltam. Azt mondják, varázslatos olyannal szeretkezni, akinek fantáziája és vágyai dúsan burjánzanak - és elhiheted, kevesen mondhatják el, hogy annyi fantáziájuk lenne, mint nekem harminc év várakozás után. Ott, azon az egyetlen éjszaka töltöttem le tanonc- és inaséveimet, és veselkedtem neki rögtön mesterré avatásomnak is. Nem volt olyan pozíció, amit ne akartam volna, nem volt hely, ahol ne csókoltam volna, és minden csókom mögött érzelmek és vágyak egész hadserege strázsált. De akárhogyan érintettem, simogattam, akármennyi gyengédség is volt mozdulataim mögött, nem éreztem, hogy szemeiben felszikrázna a láng. Úgy értem, a teste válaszolt, nedves volt és befogadó, úgy csúsztam belé, úgy szorított, lüktetve és nedvesen magába, úgy ölelt, mintha szomjazna valamire, mintha fuldokolna - de nem, a szemei nem szólaltak meg nekem. Ennyi év szüzessége után érthető, hogy újra és újra ágaskodott bennem a vágy, és igen, ő újra és újra éhesen magábafogadott, teste újra és újra remegni kezdett, de szemeiben mégsem villant az a szikra, amit annyira, amit mindennél jobban szerettem volna megadni neki. És eljött a hajnal, és fény lett és fáradt álom, s mire felébredtem, ő már nem volt ott, csak egy papír az ágyon, egy üzenet. Nem, nem mondom el a tartalmát, ez csakis rá tartozik és énrám. Nem mondom el, hogyan búcsúzott el, csak azt tudtam, többé nem láthatom. Másnap, mikor kerestem volna, a buszon nem ült már. Este újra megkerestem a lakást, de a csöngetésre nem válaszolt senki, csak - mikor már vagy tíz perce próbáltam, reményvesztett akarattal, kétségbeesetten újra és újra a csöngést - a szomszédból bukkant fel egy öregasszony feje. Elköltözött az albérletből a hölgy, délután két nagy bőrönddel, és nem, nem mondta meg, hová. Magányos vagyok, világéletemben magányos voltam. Az egyik lábam rövidebb a másiknál, és ha nem figyelek oda, kacsázva, félig oldalazva járok, de ne sajnálj: egy estére, ha csak egyre is, a sors megadta nekem a boldogságot.