Két érzés égett belém nagyon erősen vele kapcsolatban, már rögtön a legelső találkozásunkkor. Az egyik, hogy mennyire meglepett a lényéből áradó melegség – szinte abban a pillanatban kiáradt rám és a bűvkörébe vont, amikor átlépte a küszöbünket. Az arca, a testtartása, a hangja, a gesztusai telítve voltak szelídséggel és kedvességgel, ráadásul a mesterkéltség leghalványabb árnyéka nélkül. Üdítően más volt, mint bárki, akivel eddigi életem során találkoztam. A másik érzés, ami mindig feltódul bennem, ha rá gondolok, a belőle áradó állandó, mély szomorúság, ami még akkor is ott van a szeme sarkában és a hangja utáni csendben, amikor épp felszabadultan kacag. Annyira halovány, hogy aki nem érzékeny erre, észre sem veszi – én viszont az első pillanatban felfedeztem, és abban a másodpercben úgy szívott magába a vonzása, mint egy feneketlen örvény. Nem csak a lelke, de a teste is meleg. Amikor találkozunk és puszit adunk egymásnak, amikor véletlenül egymáshoz ér a kezünk, érzem a bőre puha melegségét. Nem perzsel, mint azoknak a nőknek az érintése, akik hódításra és szenvedélyre születtek, hanem gyengéden átjár, és lassan de elkerülhetetlenül szétárad bennem az érintésének emléke. Nagyon sokat beszélgetünk, és néha megtörténik, hogy két mondat között hosszú perceken keresztül csak ülünk egymással szemben, és nézzük egymást. De ez nem valamiféle gátlástalanul flörtölő szemezés, inkább szavak nélküli, nagyon óvatos tapogatózás egymás lelke felé, szomjazva és kutatva az intimitásban való feloldódást. Azt hiszem, nagyon hasonló típusú személyiségek vagyunk. Kívülről nyitottak és kiegyensúlyozottak, de a szívünk mélyén csöndesen melankolikusak, és kicsit talán örökké magányosak. Emészt bennünket a kitörni vágyó, őrjítő szenvedély, aminek ha utat engednénk, magával sodorna körülöttünk mindent és mindenkit, és amit éppen ezért olyan sokszor temetünk vissza a hétköznapok felszínes egyhangúsága alá. Mintha nem mernénk élni, mintha félnénk a saját szabadságunk végtelenségétől. Talán éppen ezek a nagyon szélsőséges érzelmi kilengések sejtetnek valamit a lelkünknek abból a mélységéből, amit a mindennapok jótékonyan rejtenek el az avatatlan szemek elől. Barátok vagyunk – de az első percétől kezdve mindketten pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb mindenképpen átlépjük a barátságunk határait, mert valami láthatatlan erő nagyon lassan, gyöngéd szelídséggel, de megállíthatatlanul présel bennünket egymás felé. Egy alkalommal elmentünk sétálni kettesben. Csak sztorizgattunk közben, és annyira belemelegedtünk a középiskolás élményeinkbe, hogy nem is figyeltük, merre visznek a lábaink. Könnyes szemmel nevettünk egymás abszurd történetein, mit sem törődve azzal, hogy vajon mit gondolhat a viselkedésünkről az, aki meglát. Egyszerűen élveztük a tavaszi napsütést, és jó volt együtt. Mire leérettségiztünk, már a várost is magunk mögött hagytuk. A Balatont körülölelő bicikliút, amire valahol öntudatlanul is rátértünk, már a magas fák között futott, egyre távolabb mindentől. Az utolsó elhaló nevetés után pedig megéreztük, hogy végre megérkeztünk. Egymásba. Annyira magától értetődő volt, valahogy annyira természetes, ahogy néhány percnyi szótlan séta után a kisujjaink lassan, tapogatózva egymásba fonódtak. Abban a pillanatban újra átjárt az a jóleső melegség, amit eddig csak a véletlen érintések után éreztem. Most azonban nem tűnt el, mint máskor, hanem szétáradt bennem, és betöltötte a lényem legeldugottabb szegletét is. Nem volt szükség szavakra, akadozó magyarázkodásra, mindketten tudtuk, mit jelen és mit nem ez a tétova egymásra találás, hiszen a szívünk mélyén már oly régóta készültünk rá. És nagyon jó volt megérkezni végre. Egy keskeny földút keresztezte a kerékpárutat, ami az ártéren keresztül a vízpart felé vezetett. - Gyere… És abba az irányba húztam. Hosszú ideje ez volt az egyetlen kicsi szócska, ami megtörte a hallgatást közöttünk, bár talán erre sem lett volna szükség. Még mindig csak az ujjainkkal fogtuk egymás kezét. Időnként lopva egymásra pillantottunk, de inkább a gondolatainkba mélyedve ballagtunk, míg egyszerre csak véget nem ért az út. Tovább már nem volt merre menni – és tovább már nem lehetett húzni-halasztani, hiszen annyira szomjaztunk egymásra. De ez nem a testek fülledt vágyaktól gőzölgő szomjúsága volt, hanem a lélek gyöngéd ölelés utáni csillapíthatatlan éhsége. Nem szexre vágytunk, ez most eszünkbe sem jutott, hanem érezni, befogadni, megajándékozni egymást önmagunkkal. Elárasztani egymást a túlcsorduló érzéseinkkel, és engedni, hogy a másik annyit igyon belőle, amennyire csak szüksége van. Nagyon finoman, nagyon lassan öleltük át egymást. Csak álltunk, magunkhoz szorítva egy darabot a saját lelkünkből, amit valaki másban is megtaláltunk végre, és engedtük, hogy átjárjon bennünket valami nagyon mély, nagyon jól eső melegség. S közben már nem csak az arcának tüzelését éreztem az arcomon, hanem a könnyeit is, ahogy hangtalanul folytak a szeméből, közös árkot vájva az egymásba olvadó pórusainkba.