Egymást átölelve sétálunk az éjszakai Balatonparton, könnyű nyári ruhád alatt nincs más, csak a meztelen bőröd, és az áttetsző anyag mögül hívogat a tested izzása. Nem csak engem, hanem mindenkit, aki lát, alig érezhetően, nagyon finoman és gyengéden, mégis borzongtatóan valóságosan. De ezt tudod te is, mert szenvedélyt sugárzó és szenvedélyre éhező nő vagy, akit még szebbé tesz a mások hódolata. Annak az érzékiségnek a teljessége, amit a melled íve, bokád karcsúsága, a kedvességet sugárzó mosolyod, a mélybe rántó tekinteted rejt. Leülünk a móló szélén a betonra, hanyatt dőlünk, és a csillagokat bámulva reggelig beszélgetünk álmokról és vágyakról, élményekről és kalandokról, filozófiáról és tudományról, a világ megváltásáról és a pillanatnyi, másoknak semmitmondó örömeinkről. Kitárulkozunk és megnyílunk egymásnak századszor is újra és újra, és szabad kimondanunk mindent, amit gondolunk, nem kell sem titkolóznunk, sem szégyenlősködnünk, sem nagyzolva pózolnunk egymás előtt. Egy másik éjszaka talán ugyanígy kezdődik, de ott a mólón ezúttal egyetlen szó sem hangzik el közöttünk. A fejedet az ölembe hajtod, én alig hozzád érve simogatlak, és nem kínos, nem kellemetlen, nem tartalmatlan a hajnalig tartó csend sem közöttünk. Életimádók vagyunk. Szabadon robogunk az Alpokban, egymást kerülgetve motorjainkkal a csúcsok felé törő utakon. Belezuhanunk az óceán mélyébe, oda, ahol a gravitáció és a nyomás már erősebb, mint a víz felhajtó ereje, és elsüllyedt hajóroncsokban bújócskázunk, miközben körbelebegnek bennünket az óceánok meglepően békés lényei. Egy szuszra végigtrappoljuk az országos kéktúrát, ez lesz a mi saját El Camino-nk, vad hegyi folyókban kenuzunk bukdácsolva a habokban, mélybe vesző sötét barlangokat kutatunk ki vagy sziklafalakon kapaszkodva törünk a csúcsok felé, és ha kisodródok valamelyik sípálya bevehetetlen kanyarjában, önként utánam zuhansz te is, csak hogy abban a hóbuckában is szerethessük egymást, amely végül puha párnánk és takarónk lesz. Bebarangoljuk Ázsiát és körbevitorlázzuk Ausztráliát, élünk egy kicsit Új-Zélandon és Dániában, amíg én Párizsban kitanulom a francia gasztronómiát hobbiból, te felfedezed a benned élő szürrealista művészt, de ha úgy van kedvünk, egy elnéptelenedett zalai zsákfalu legromosabb házába is beköltözünk, hogy a dzsungel helyett otthont teremtsünk egy kis időre, míg másfelé nem sodor bennünket a kalandvágyunk és tenniakarásunk. Néha unalmasan hétköznapi az életünk, máskor adrenalinmámorban úszunk vagy épp a világot akarjuk megváltani – de mindegyikben az az izgalmas, hogy együtt csinálhatjuk. Nem csak életem szerelme vagy, hanem éltető múzsám is. Lefotózlak, lefilmezlek, lerajzollak ruhában és meztelenül, messzi távolba révedt szomorú tekintettel és kihívó mosollyal a szád szegletében – és te imádod, hogy én imádlak, hogy nem tudok betelni veled, hogy mindig csak gyönyörködni akarok benned, hogy felöltöztetlek és levetkőztetlek naponta akár tucatszor is. Napról-napra megünnepeljük a szerelmet, az erotikát, a szenvedélyt, és nem fogadjuk el, hogy ennek valamikor ki kéne kopnia a szerelmünkből. Novellákat írok rólad, verseket és dalokat írok neked, és együtt elszavaljuk-elzenéljük-elénekeljük, a legjobb barátaink előtt vagy egy koncerten, mindegy is, mert ilyenkor mi úgyis csak egymást látjuk-halljuk-érezzük, minden más csak díszlet a szerelmünkhöz. Rendkívül okos, érdeklődő, nyitott nő vagy – de nem élsz vissza azzal, hogy nem vagy átlagos. Azért szeretnek az emberek veled lenni, mert melletted ők is többnek, okosabbnak, teljesebbnek érezhetik magukat, nem értik hogyan, csak megtörténik velük. Miattad. Szelíd vagy, és van benned valami titokzatosság, valami megfoghatatlan misztérium, amit nem is vesz észre az, aki nem érzékeny rá – de bennünket pont ez terelt egymáshoz. Árad belőled a nőiesség, akkor is, amikor magassarkúban és testhez simuló fekete kosztümben vagy az est fénypontja, de akkor is, amikor kócosan és csipásan ásítozol a nagyvilágba a reggeli ébredés után. Nekem akkor is eláll a lélegzetem tőled. Nem vagy féltékeny, nem követelőzöl, nem akarsz birtokolni vagy kisajátítani – és én is így viszonyulok hozzád, mert te is ezt várod tőlem. A kapcsolatunkat a zavarbaejtő őszinteség, a feltétel nélküliség és a mély bizalom tartja egyben. Amíg egymást szeretjük a legjobban, amíg úgy érezzük, összetartozunk és akarjuk egymást, addig nem számít, ki vagy mi van még az életünkben, mert az nem foszt meg bennünket semmitől, csak teljesebbé teszi azt, akit a legjobban szeretünk. Szeretkezünk szavakkal, gyengéd érintésekkel, csönddel és szenvedéllyel, szeretkezünk egymással és együtt másokkal, de nem lélektelenül, hanem átélve és megünnepelve a szerelem, az érintések, az aktusok mélységét, intimitását, misztériumát. Szabadok vagyunk testben és lélekben, gondolkodásban és szerelemben, és soha nem korlátoznánk egymás szabadságát – kötetlenül élhetünk, mert megtehetjük és mert ezt választottuk. Szeretem, hogy annyi minden összeköt bennünket, hogy szavak nélkül is értjük egymást, hogy élvezni tudjuk mindazt, amit közösen is csinálhatunk, legyen szó éjszakába nyúló társasjátékról, kertészkedésről, vagy egy meghitt vacsora elkészítéséről. Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindent meg tudunk beszélni, hogy tudunk egymástól bocsánatot kérni és egymásnak megbocsátani. Nincs szükséged rám – önként választottál engem, és amit hozzáadsz az életemhez és a kapcsolatunkhoz, ugyanannyira teljes, mint amit én adhatok neked, elvárások, kényszerek, függőségek és érdek nélkül. Szeretem a kreativitásod, a nem szokványos látásmódod, hogy olyan kérdéseket is felteszel, ami másnak eszébe sem jut, és olyan válaszaid is vannak, amiken hangosan kacagunk, vagy az igazságodra való döbbent ráeszmélésünket emlegetjük még napokig. Nem félsz véleményt nyilvánítani, de azt soha nem bántóan vagy arrogánsan teszed. Van identitásod, autonómiád, egyéniséged, személyes varázsod – amiből mindenkinek jut, aki a barátod lehet. És ez tényleg megtiszteltetés, nagy kincs. Vannak álmaid, terveid, céljaid, és én éppúgy segíthetek neked ezeket beteljesíteni, ahogy te segítesz nekem, így egészítjük ki egymást. Néha együtt dolgozunk, közös projekteket találunk ki, közösségeket építünk, máskor külön futnak az útjaink. Néha együtt élünk, és ilyenkor sem szürkülünk bele a hétköznapokba, máskor külön éljük az életünk egy szakaszát, de az sem elválás, nem vagyunk magányosak és félemberek, hiszen akkor is összetartozunk, amikor épp országhatárok választanak el egymástól. Nem tudom, létezel-e, de téged kereslek. Itt is. Mindenhol. Ha magadra ismertél abban aki vagy, aki lenni szeretnél, kérlek, ne menj el mellettem…